Sziasztok! Megvan az első fejezet, remélem mindenkinek tetszeni fog! :) Kizzy
1. fejezet - Veszekedés
Egy autó állt meg a New York külvárosa, Monroe talán egyik legszebb háza előtt. Verőfényesen sütött a nap, egy felhő sem járt semerre, de ha esett is volna, azt a kiszálló férfit úgysem zavarta volna meg. Ahhoz túl boldog volt. Még arra sem volt ideje, hogy az új ezüst fényezést megcsodálja a Volkswagenjén. De még csak azt sem vette észre, hogy talán egy kicsit túl gyorsan is állt fel, amiről legtöbbször érezni kezdte, hogy szédül. Most ez sem számított, egyébként is, amióta aznap beszállt a járművébe, mást sem érzett, csak szédülést, szív zakatolását, de a jó értelemben. Hiszen akkor nem is lehetett volna boldogabb.
Miután becsukta az autó ajtaját, fogta magát és átszaladt a másikhoz, az anyósülésihez. Kinyitotta, majd kisegített egy a számára a világot jelentő nőt. A feleségét, akivel még csak másfél éve annak, hogy találkoztak, de úgy érezte, mintha születésük óta ismerték volna egymást. Annyira hasonlítottak, ugyanolyan volt az ízlésvilágok. Mikor erre gondolt, rögtön egy mosoly futott át az arcán. Tudta, hogy ez több, mint véletlen, ez már a sors, a karma, Isten, vagy teljesen mindegy, de valami felsőbb hatalom volt. Ennél többet tényleg nem kérhetett volna, legalábbis így hitte, egészen hét hónappal ezelőttiig, amit csak ekkor fogott fel végleg.
Mikor a nő is kiszállt, még az ajtót sem csukta be, rögtön megölelte őt, és a fiát. Az alig három napos fiát, akinek még csak aznap adtak nevet. A feleség, az újdonsült anya is, csak úgy ragyogott. Mosolygott, a szeme csillogott, úgy érezte, hogy most semmi nem tudja ebből a békességből kizökkenteni. A lába elé sem nézett, szemeit végig gyermekén tartotta, de nem félt attól, hogy elesik, bízott magában, amit tudott, hogy csak a kis csöppség ad neki.
Igazából, már a kapcsolatuk elején is tudták, hogy akarnak gyereket, de nem tervezték ilyen hamarra, mégsem bánták meg. Mikor kiderült, már két hónapos terhes volt, ami csak még szebbé tette, az amúgy is gyönyörű hírt. Ez azt jelentette, hogy nem is kell olyan sokat várniuk, nem kilenc hónapot, csak hetet, ha minden jól megy. És ment is. A nőgyógyász számukra már inkább volt jövendőmondó, mint sem az, ami, hiszen tökéletesen, egy nap tévedés nélkül megmondta a pontos születési napját a babának. Annak a babának, akit most az ölében tartott a nő. Ez egy olyan dátum volt, amit soha nem fog tudni elfelejteni, 1994. május 24. Még csak ugyan, ugyanennek az évnek és hónapnak a huszonhetedik napját írták, máris az első születésnapot kezdte el magában tervezni. Aztán azon gondolkodott, hogy azt hogyan fogja túl szárnyalni a következő évben, és azután, majd még utána.
Egész idő alatt, csak mosolyogni tudott. Ezzel ünnepelte azt a boldogságot, azt a tökéletességet, amit kapott. Semmi rossz dolog, egy pillanatra sem jutott eszébe. A baba, az ő babája, tényleg szerencsét hozott neki, ugyanis nem esett el, abban a tizenkét-tizenhárom centis, repedezett, s valahol akár omladozó utcapadkában, ami az egyetlen akadályt jelentette, a házukig tartó rövid úton.
Maga a járda nagyobb kövekből volt kitéve. Ez igazán szépen festett, egy kiadós eső után, a feltűnő nap első sugaraiban, de olykor igencsak nehéz volt megtalálni rajta a járást. Ugyan a polgármester ígérte, hogy hamarosan mindenhol felújítják, viszont azt mondta, hogy a pénz még nincs meg rá, így nem tudja, hogy mikor is lesz a terv ténylegesen végrehajtva.
Most a legnagyobb ilyen kőre lépett a kismama is, hogy bevárja férjét. Amikor mellette termett az újdonsült apuka, akkor nézett fel legelőször a kicsiről. Egymás szemébe néztek, és ugyanazt látták, amit a másik arcán egész végig, a boldogságot és az örömtől sugárzó mosolyt!
A férfi, már éppen megcsókolta volna nejét, hiszen ez egy szép tetőpont lett volna annak a napnak, de a nő pont a szájuk találkozása előtt, elfordult, a szemei egy pillanatra abbahagyták az örömcsillogást. Lenézett a kisbabára, mert úgy érezte, hogy valami gond lesz, ha mégsem ezt teszi, de végül semmi nem történt vele. Persze a férfi sem bánta, hiszen megtudta érteni, így egy puszit nyomott a kedvese arcára, majd a vállát átkarolva elindultak a házukhoz.
Három évvel később
Úgy néztek ki, mint egy átlagos család. Egy anya, aki otthon foglalatoskodik, egy apa, aki keresi a kenyeret, és a kisfiúk, aki még csak alig múlt három éves. Mindenki azt hitte, hogy a szülők együtt fognak megöregedni, miközben látják, ahogy gyerekük, Dave egyre inkább áll a saját lábára, s mint az apja, egy cégnél lesz főosztályvezető. Nos, igen. Senki nem gondolta volna, hogy egyszer történni fog ezzel az idilli családdal valami gond. Még a szomszédjuk az idősebb Esther néni sem, aki pedig mindenkiről tudott mindent. Ő és a barátnője voltak a legnagyobb pletykagépek a közelben. De ha valamelyik házaspárról elhíresült, hogy bajok vannak otthon, egymás között mindig felemlegették ezt a párt. Mindig mondták, hogy: „Mary-ről és Matt-ről lehetne példát venni vagy akár könyvet is írni! Még senki nem hallotta őket vitatkozni! A fiúk, a kicsi Davey pedig olyan rendes gyerek, hogy csak na! Az én férjem is megirigyelhetné a magatartását, pedig ő sem egy udvariatlan fajta, de nem is olyan jó, mint az a gyerek, vagy az apja!”
De végül mégiscsak történt valami szörnyűség. Annak a napnak az éjjelén, amikor Dave felriadt az éjszaka közepén valami megrázó miatt.
Mint általában, azon az estén sem volt nyugodt álma a kisfiúnak. Igaz, hogy ő nagyon kevés dologtól félt, de ettől annyira, mint más ember a tűztől! Igazából még attól is rettegett, hiszen még az is benne volt. Nem tudta elmondani, hogy pontosan mit is lát ezekben a rémképekben, de annyit tudott, hogy egy szörnyetegről szólnak. Méghozzá egy hatalmas, szőrös féléről, amelynek a hangját nehezen lehetett értelmezni. De ez még nem is rémítette volna meg. Az sokkal jobban aggasztotta, ami azután történt vele, miután megjelent az a lény. Ugyanis akkor elkapta, majd magasra emelte egyszer, kétszer, háromszor. Negyedszerre pedig feldobta az űrbe.
Dave szeretett volna ottmaradni, tetszettek neki a csillagok, de sajnos aztán máris indult vissza, a Föld felé. Próbált megkapaszkodni a közeli csillagokban, de nem sikerült neki sohasem, pedig még azok a fényes égitestek is nyújtózkodtak felé!
Már éppen újra azoknak a csúnya, gonosz mancsoknak lett volna a fogja, amikor minden megváltozott. Sokkal közelebb került a talajhoz. Észrevette, hogy a landolás a régi trambulinján érte. Szerette azt a trambulint, csak amikor még meg volt neki, tönkretette. A szélét folyton felszakította, és a szivacsot is kiszedte belőle. Ezt egészen addig sikerült csinálnia, míg a szülei ki nem nyilvánították, hogy használhatatlan és kidobták.
Valószínűleg emiatt is paktált le a szörnyeteggel, ugyanis róla egyenesen annak a szájába pattant. Próbált sikítozni, de tudta, hogy felesleges, ugyanis nagyon nehezen hallhatja meg őt bárki is a semmi közepén.
Végül elérte a szörny száját, amelyben a nyelvére ért. Érdekes volt ez a számára, ugyanis a lény nyelve olyan puha volt, mint a párnái. Így az esés egy csöppet sem fájt neki, ami miatt még egy pillanatig boldognak is érezte magát. Ahogy úgy érezte, hogy a helyzet kissé lenyugodott, a hátára fordult. Meglepődve vette észre, hogy egyáltalán nem ragacsos a nyelv. Pár percig nem történt semmi. A szörnynek nyitva maradt a szája és Dave kilátott rajta, egyenesen az égre.
Jó idő volt, nem látott egy szürke felhőt sem. A nap sem sütött épp a szemébe, így látta a szép, fehér bárányfelhőket. Mozdulatlanul ült percekig, egészen addig, amíg nem kerítette egy hatalmába egy furcsa érzés, amit mintha csak az úszó fellegek sugalltak neki. Mintha csak annyit mondtak volna, hogy „Gyere, mi itt vagyunk és csak rád várunk!” Ő pedig ment is, de ahogy megmozdult a szörny is mintha észbe kapott volna, vele együtt mozdult meg. Ordított egy nagyot, majd lenyelte a kisfiút.
Nem tudta eldönteni, hogy melyik lenne a jobb választás. Látni, vagy nem látni, hova megy? Előre felkészülni arra, hogy mit fog látni, vagy egyszerűen érje hamar, hogy fel se tudja igazán fogni?
Egyre hátrébb és egyre lejjebb csúszott, egészen addig, míg végül nem koppant, amivel megállt. Körbenézett, majd azt látta, hogy egy üres, barna szobában van, pont olyan, mint az egyik kedvenc rajzfilmében. Aztán, míg még egy lélegzetet vett, minden kigyulladt. A lángok közelebb kerültek hozzá, majd érezte, ahogy az orrát teljesen elönti a meleg, a forróság. Teljesen lezsibbadt. Ekkor ébredt fel.
Sírni kezdett, amit minden esetben meghallottak a szülei és tudta, hogy bármelyik pillanatban az anyja ölében lesz, biztonságban. De nem jöttek. Eltelt öt perc, de még mindig nem történt semmi…
Az egyetlen, ami az alatt a pár perc alatt kissé megnyugtatta, az éjjeli lápmája volt. Maci alakja előhozta benne azt a gyermeki boldogságot, mint amikor valami új játékot kapnak. Nagyon boldog volt, hogy a szüleitől ezt kapta. De jó lett volna, ha beszélt volna, akkor nem ébresztené fel a szüleit folyton, éjszakáról éjszakára, és másnap nem lennének kimerülve. De nem beszélt, és neki éreznie kellett az anyai megóvást.
Akkor elhallgatott, nem rítt, hanem kicsit fülelt. Mikor megint eltelt öt perc, kimászott a rácsos ágyából. Neki még az volt, ugyanis akármelyik kiságyat is próbálta ki, nem érezte magát biztonságban. Neki kellettek a rácsok. Igazából a szüleinek nem volt ellene kifogása, úgy gondolták, legalább biztosan nem esik le éjjelenként. Persze, egyikük sem tudta, hogy Dave már rég rájött, hogyan kell belőle „kijutni”, de nem volt rá máskor szüksége, csak ha bébiszittert fogadtak fel mellé.
Mikor már az ágyán kívül volt, rögtön a dinoszauruszos plüssállatkája mellett találta magát. Így sötétben rémisztőbb volt, mint nappal, amikor szívesen ijesztgette a házban tartózkodókat. Emlékezett, egyszer a anyukájának az egyik barátnőjére úgy ráhozta a frászt, hogy magára öntötte az üdítőjét is. Nagyon röhögött, viccesnek találta, de meg is bánta egy idő után, mert a szülei mérgesek lettek és elkobozták tőle egy hétre. De amint visszakapta, megfeledkezett az egészről, és újra önfeledten nekilátott a rémisztgetésnek.
Lassan indult el, kissé félve, hogy mi történhetett odakint, viszont ahogy próbálta elérni az ajtaja kilincsét, észrevette a poszterét. Nem egy külön meséről volt ott a hős, hanem a mindenkit egybe gyűjtöttek. Rajta volt Superman, Batman, Spiderman, Amerika kapitánya, és még nagyon sokan. Eszébe jutott, hogy ők mennyire bátrak voltak, és így ő is gyorsabban kezdett el kifelé menni, félelme is alábbhagyott.
Ez nem tartott sokáig, ugyanis az emeletre felszűrődő hangok emlékeztették az álmában a szörnyére. Már ott tartott, hogy visszafordul és az ágy alól nézi tovább a kis lámpáját, de valami - talán a gyermeki kíváncsiság - tovább vitte a lábait. Egyre közelebb ért, és még közelebb, végül már a lépcsők tetejéhez ért. Onnan nézett le, ugyanis egyenesen a nappaliba vezetett a sötét barna színű falépcsősor. Csak ekkor tudatosult benne, hogy nem a szörny lépett ki az álmaiból, hanem szülei adták a hangokat. Ez kissé félelemmel töltötte el, de tovább haladt, hogy megértse miről van szó. A korlát náluk szerencsére nem oszlopokból készült, hanem fal volt az egész. A mögé bújt el, úgy tette meg a lépéseket lefelé. Félt, hogy meghallják, de rá jött, hogy még ő magát sem hallja, olyan hangosan üvöltötték a szavakat egymás felé.
- Hogy gondoltad ezt? – üvöltötte az anyja. – Válaszolj, Matt, hogyan képzelted, hogy egyáltalán nem jövök rá erre a dologra?
- Úgy, hogy eddig én sem tudtam róla! – mondta az apa, sokkal halkabban, de erélyesen.
- Nem csak erről van szó, te barom, hanem az egész helyzetről! Mégis mikor akartad közölni, hogy megcsalsz, te szemétláda? – Nem használt az, hogy Apának gyengébb volt a hangja. Ugyanúgy kiabált.
Itt Davidnek eszébe jutott, hogy mennyire nem is szereti, ha veszekednek a szülei. Ilyenkor mindenki olyan csúnyákat mond a másiknak, mint például, hogy „Kérlek, haljál már meg!” vagy ehhez hasonlók. Ugyan még nem értette teljesen ezt a dolgot, de azt már felfogta, hogy ha valaki meghal, akkor soha többet nem fogja látni, mint a nagypapát. Ő pedig ezt nagyon nem akarta, el sem tudta képzelni, hogy mit tehetne akármelyikük nélkül. Akkor biztosan nem érezné soha többet jól magát.
- Nagyon sajnálom… - kezdte, de bent akadt minden folytatás.
- Sajnálhatod is! Mégis mit képzeltél, hogy ez mindörökké titok marad? Persze, gondolom, ezt akartad hinni, de túlságosan is „ütött” vagy ahhoz, hogy ilyet magadban tarts sok ideig… hülyegyerek – az utolsó szót egy kis habozás után tette hozzá, ugyan a hangsúlya maradt, de valahogy mégis kevésbé hangzott fájdalmasabbnak, mint az eddigiek. Ezt nem értette igazán az apa, de nem foglalkozott vele, most nagyobb gondja is akadt ennél.
- Csak mondd meg, hogy mit tegyek! Kérlek!
- Persze, most mindent megtennél! De amikor azt kértem, hogy vigyázz a gyerekünkre, még jó hogy sokkal fontosabb volt valami baráti társaság, amikor nekem is volt dolgom! Még szerencse, hogy mégsem maradtam… - Hirtelen összeszorította a száját. Dave meglepődött rajta, ami arra késztette, hogy felnézzen a korlát mögül.
Nem értette, hogy az anyja miért áll sokkos tekintettel, vagy, hogy az apja miért néz úgy Anyára, mint aki szellemet látott. Tulajdonképpen már régóta elvesztette a fonalat, de próbálta minél jobban összerakni magában a hallottakat. Kicsit lábujjhegyre állt - hogy még jobban lásson -, amikor Apa újra megszólalt, most már dühösen, „elsöprően”.
- Mégis mit mondtál? Te komolyan egyedül hagytad Dave-t? Vagy legalább hívtál valakit? – Mikor látta, hogy nem fog semmit sem szólni, de még csak nem is tagadja, arca még vörösebb lett. – Ezt nem hiszem el. Te tényleg nem vagy normális! Én pedig hittem neked, mikor terhes voltál, hogy felhagytál a cigivel! Pedig a saját anyámmal vesztem össze emiatt, sőt még meg is fenyegettem, hogy őrültek házába záratom, mert hallucinál! Erre most kiderül, hogy nem is érdekelt, hogy mi történik itthon vele, hogy meg is sérülhet, vagy valami… Nem, ezt tényleg nem tudom felfogni. Legalább azt mond meg, hogy éreztél-e esetleg valami bűntudatot miatta? Nos? – Anya szemében egy könnycsepp jelent meg. Apának elkerekedtek a szemei, de nem hagyta abba, nem bírta. – Te egy nagyon szörnyű anya vagy. Remélem, Mary, ezt te is tudod – ezt már sokkal nyugodtabban, halkabban mondta, de még mindig hallatszott, hogy ez neki fáj. Emiatt bele roskadt a székbe is, amely mögötte volt, neki ütődve a konyha pultnak.
- Kérlek, hagyd abba, ne csináld ezt tovább! – Dave anyja sírt, hangja fájdalmasan csengett, miközben mind végig lefelé nézett. – Nem érted, hogy ez nekem is fáj? Hogy mennyire rosszul esik? Tudom, hogy mit tettem, de muszáj volt elmennem! Egyszerűen nem bírtam itthon maradni, olyan…
- De akkor miért nem éreztél semmit, amikor magára hagytad? Hogyhogy egyáltalán észre sem vetted a hiányát? Nem értelek, de biztosan… Nos, azt sem igazán tudom, hogy talán van-e rá valami értelmes magyarázat.
- Kérlek, tényleg állj most már le! Te tényleg nem érted, hogy ez nekem mennyire fáj? – szemeiből folytak a könnyek.
- Nem, de ne aggódj, nem kell többet ebben a „rabságban” élj – mondta Apa gúnyosan, szemében egy legyőzhetetlen fentebb „emelő” fénnyel. – Ugyanis el fogunk válni és a közös gyerekünket is magammal fogom vinni.
- Micsoda? Nem, ezt nem teheted! – kiáltott fel az anyja, egy új, élettel telibb hanggal. – Mégis, hogy gondoltad? Szerinted neked oda fogják adni Dave-t, mikor nem is vigyázol rá, mert mész inni – ezt a szót külön kihangsúlyozta -, a haverokkal? De gondolj csak bele, senkinek nem leszel szimpatikusabb, ha véletlenül elmondanám, hogy megcsaltál! Vagy te hogy látod? De… persze nem ezek a legfontosabb dolgok. Lényegesebb az, hogy mennyit ártasz ezzel nekem. Vagy te tényleg komolyan gondoltad ezt az egészet? Te ezt megtennéd azzal szemben, amit te műveltél azén hátam mögött? És én hidd el, meg tudok bocsátani. pedig én rögtön két dolgot is megbocsátok, azt, hogy megcsaltál és azt, hogy soha nem is törődtél velem igazán! Te… szerettél egyáltalán valamikor is? Éreztél irántam bármikor igazi szerelmet? – hangja dramatikus volt, szemével végig férje szemébe próbált nézni, de ő inkább a padlót figyelte, összeszorítva öklét és száját. – És milyen példát mutatnál ezzel a gyereke…
- Ezzel…
- Ne, várj, még nem fejeztem be! Legalább azt hadd mondhasd el, hogy hallgató vagy! Ha már azt nem tudnád, hogy törődsz másokkal, és hogy néhanapján másnak adsz igazat! Szóval? Te tényleg ilyen példával akarsz elöl járni, hogyha még a másik hűséges is volt hozzád, csak egy kis hibát követett el, akkor is a nagyobb nyer, mert úgy döntöttél? Vagy hogy gondoltad? Kérlek, most válaszolj! Most mondd meg a véleményedet, ígérem nem fogok közbe szólni. De ne feledd, hogy megbocsátok neked mindent és szeretni foglak!
Dave-nek már fájt a feje a sok érzelemtől. Nem tudta, hogy mégis mi történik pontosan a szülei között, ahogyan azt sem, hogy milyen zaj az, ami olyan, mintha valahonnan szuszogna egy másik kisgyerek. Mondjuk ennek megörült, hiszen akkor valószínűleg valami elromlott, ami annyit jelentett, hogy Apa megpróbálja megjavítani, miközben ő segít neki. Ezután pedig Anya majd mindig fogja mondani, hogy mennyire egy ügyes gyerek, hogy milyen büszke is rá és, hogy milyen boldog, hogy éppen ő Anya fia.
Míg ettől a fellegekben járt a boldogságtól, minden csöndben volt körülötte. Nem szólalt meg egyik szülő sem, akikből az anya igazából csak az apára várt, hiszen neki már nem volt mondanivalója. De hiába várt, nem történt semmi. Eltelt egy perc hallgatással, amit már mindenki kezdett unni, így Anya leült az egyik székre. Ez kissé élénkítő hatással volt rá, ugyanis olyan hangos volt hirtelen abban a halk környezetben, hogy úgy is lehetett volna érezni, mintha valakinek éppen a jazz gitározása közben elektromos gitár hangot ad ki, hamisan.
Egy újabb perc elteltével Apa nem csinált mást, csak odament a feleségéhez, majd nagyon halkan belesúgott valamit a fülébe. Dave nem értette, hogy mi volt az, de azt gondolta, hogy valami nagyon jó dolgot, ugyanis Anya elmosolyodott.
- Köszönöm – csak ennyit mondott.
- Komolyan gondoltam mindent, amit eddig mondtam valaha neked – Egy pillanatra Anya tekintete elkomorodott. – De ne felejtsd el, Mary, hogy ezek között ott volt a szeretlek szó is. És hidd el, ez sosem fog megváltozni irántad. De kérlek, mostantól ne történjen semmi ilyen, rendben? – kérdezte, immár átkarolva Apa Anyát, egyenesen a szemébe nézve, lágy hangon.
- Természetesen. Akkor, tiszta lappal? – mondta mosolyogva.
- Persze! – kiáltott fel boldogan, és megcsókolta nejét.
Ekkor hirtelen valami érdekes hang ütötte meg Dave fülét. Nem tudta, hogy mi az, de… boldogtalannak hallatszott, ami neki egyáltalán nem tetszett. Már gondolkozott, hogy gyorsan vissza fut, hiszen ez Anyának és Apának is ugyanolyan furcsa lehetett, mint neki, és emiatt biztos hamarosan mennek felfelé, hogy megnyugtassák.
Gyorsan felrohant, majd megpróbált bemászni, vissza a kiságyába, de ez nem ment. Mivel még nem érkeztek meg a szülei, megpróbált felmászni a legóiról, de ezzel sem sikerült. Gondolta, lent történt velük valami. Lehet, hogy éppen a hang forrását keresik, abban pedig ő is segíthet, nem igaz?
Gyorsan, újra lement a földszintre. Szerencsére sikeresen elkerülte azt, hogy elessen a küszöbben, ugyanis kislámpája még mindig világított.
Mikor már az utolsó lépcsőfokon állt, akkor vette észre, hogy szülei a nappaliban vannak és valami fölött állnak és úgy figyelik, mint őt a régi képeken, mikor még kicsi baba volt. Ezt nagyon furcsállta és talán kicsit rosszul is érezte magát, hogy az ő nézését, most valami másnál használják. Igen, kifejezetten nem esett neki jól, azt akarta, hogy ránézzenek azzal a tekintettel!
- Anya, apa! – szólt hangosan, miközben feléjük futott.
- Ó, Kicsim, mégis mit keresel itt lent? – kérdezte az édesanyja kedvesen, de közben úgy állt, hogy ne láthassa Dave, amit eddig néztek.
- Mit csináltok? – állt meg előttük.
- Semmit, Picim, semmit. De te miért nem alszol?
- Felkeltem a veszekedésre.
- Ó, és miért nem jöttél le előbb? Akkor abba hagytuk volna – mondta kedvesen, de egy kis félelemmel a hangjában.
- Itt voltam, de ti nem vettetek észre, és annyira ijesztően viselkedtetek, hogy nem mertem közbe szólni – vallotta be szomorúan.
- Ó, Édesem… - kezdte megint Anya, de nem folytathatta, mert a háta mögött egy sírás hangzott fel. Egy kislány sírása.
Dave gyorsan átfutott szülei másik oldalára, amikor is meglátta, hogy egy kiságy előtt voltak mind végig. Nem látott bele, de mellette ott volt egy kanapé és mielőtt még bármit is szólhattak volna a szülei, ő már fent állt rajta, és belebámult a kiságyba.
Onnan egy sötétbarna szempár nézett vissza rá, amik még csak alig nyíltak ki először egy éve.
